Köszönetnyilvánítás
2017-09-04
Tanévnyitó ünnepi beszéd: Orosz Ildikó elnök, KMPSZ
2017-09-04
Minden elem

Előadás: “Szellemi építkezés értékeink mentén…” Duncsák Mária, nyugalmazott pedagógus

Duncsák Zsuzsa - Fotó: Felvidék.ma

 

A Szlovákiai Magyar Iskolák és a Kárpátaljai Magyar Iskolák

Országos Tanévnyitó Ünnepsége

Nagyszelmenc,  2017. szeptember 2.

Határok válsztanak el bennünket, de lélekben egyek vagyunk. Egy az anyanyelvünk,  közösek a hagyományink, talán az álmaink  és a reményeink is. Ugyanaz a múltunk, és hasonló a jelenünk, amely a viharos XX. század fájdalmas öröksége. Összeköt bennünket évezredes kultúránk és a közös  lelkiség, amely áthatja az egész nemzetet. A lélek és a gondolat szárnyalásának a földrajzi határok nem tudnak gátat szabni.

Tisztelt ünneplő közönség! Szeretettel köszöntöm Önöket ezen a rendhagyó, országhatárokon átívelő  tanévnyitó ünnepségen, amely – hitem szerint –  erősíti bennünk az összetartozás érzését, és  a jövöben talán követendő példává,  hagyománnyá is válhat.

Ünnepségünk helyszíne, a kettétört falu tulajdonképpen egy egész ország  jelképe , de kicsit az én személyes sorsomat is példázza.

A kárpátaljai Ungváron születtem , és ebben a kedves kisvárosban töltöttem életemnek majdnem a felét. Itt jártam iskolába, egyetemre, itt születtek a gyermekeim, és az ungvári Kálvária temetőjében pihennek szüleim, nagyszüleim, rokonaim. Messzeringó gyerekkorom világa ez, ahol ismerek minden utcát, teret, ismerőseim a Korzó épületei, a katolikus templom, ahol egykor megkereszteltek, fülembe cseng a gör.kat. Rezidencia székesegyház Ivánnak becézett nagyharangjának öblös hangja, és amikor legutóbb végigsétáltam az Ungparton, úgy éreztem,  felém integetnek az öreg hársfák.

“Tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom.”

A Radnóti-vers sorai emlékeket idéznek: régi barátok arcát és a szülőházat, melynek tűzfalán a nyárutó napsugarai vörösre festették  a repkényt.  Mindez azonban már csak nosztalgia. A házat lebontották,  a barátok többsége elkerült a városból, vagy ottmaradt – a temetőben.

 

Kora gyermekkorom az 1950-es években, a legkeményebb szovjet diktatúra idején telt. A háború után a várost megyszállták a szovjet hadsereg katonái, és a magyar férfiak nagy többségét lágerekbe vitték  kényszermunkára, ahonnan csak kevesen tértek vissza otthonukba. Nekem csak halvány emlékeim maradtak az 50 –es évek történéseiről, élénken emlékszem azonban azokra az éjszakákra, amikor arra riadtam fel álmomból, hogy idegen emberek jöttek a házunkba, és apámnak velük kellett mennie valahová. A függöny mögül kilestünk az utcára, ahol egy nagy fekete autó állt – akkoriban úgy mondták: a csornij voron . Most is előttem van a kép, ahogy anyám egész éjjel térden állva imádkozik, hogy apa épségben visszatérjen hozzánk. Gyerekfejjel nem értettem a dolgot, de a szorongató érzés egy életre bennem maradt. A diktátori rezsim számára mindenki gyanús volt, aki megtartotta nemzetiségét, hitét és gyakorolta vallását. A görög katolikus egyházat eltörölték, templomaikat elvették, a papokat hitük megtagadására kényszerítették vagy szibériai lágerekbe vitték. Megható élmény számomra, hogy ma itt, ebben a  templomban beszélhetek a sorsom alakulásáról, mivel anyai ágon  görög katolikus családból származom. Felmenőim közül többen a papi hivatást gyakorolták, köztük az egyik legismertebb személyiség Gojdics Péter Pál, mártírhalált halt egykori eperjesi püspök, akit II. János Pál pápa boldoggá avatott. Megtisztelőnek érzem, hogy ma itt adózhatok  őseim, valamint a sok szenvedést megélt kárpátaljai és felvidéki papok emlékének.

A mai tanévnyitó felidézi bennem egykori iskolám emlékét is. Szüleim és a legtöbb ungvári magyar számára nem volt kérdéses,  milyen iskolába írassák gyermeküket. Ungvár  egyetlen magyar iskolájábn,  a Zalka Máté (ma Dayka Gábor) Középiskolában érettségiztem.

Az akkori szovjet viszonyok közt a nemzetiségi iskolák főképp propaganda célokat szolgáltak, és nagy ideológiai nyomás nehezedett mindazokra, akik fiatalokkal foglalkoztak. Ennek ellenére szeretettel emlékszem vissza azokra a tanáraimra, akik – miután bezárták maguk mögött a tanterem ajtaját –  megtalálták a módját, hogy ébren tartsák bennünk a nemzeti érzéseket és az anyanyelv szeretetét. Egyébként az, hogy magyarok vagyunk és – legalábbis lélekben – Magyarországhoz tartozunk, természetes és magától értetődő volt szinte mindenki számára. Ezt bizonyítja pl. az is, hogy egy alkalommal – talán elsős vagy másodikos elemista lehettem -, amikor a tanító néni megkérdezte, mi hazánk fővárosa, az egyik kis osztálytársam azonnal rávágta: Budapest. A tanító néni kivételével mindenki elfogadta a választ … Egyetemi éveimre visszagondolva egyik fiatal tanárom nevét szeretném megemlíteni. Fodó Sándor friss diplomásként az észtországi Tartuból került az ungvári egyetemre, és szenvedélyes természetével, lobogó magyarságával elbűvölte  tanítványait. Kitűnő szervező és igen szuggesztív egyéniség volt, akit nem sokáig tűrtek meg a katedrán, mivel túl nagy hatással volt a fiatalokra. Elbocsájtották tanári állásából, ezzel kettétört a karrierje, de neki köszönhető, hogy később, 1989-ben Ungváron megalakult a KMKSz, melynek első elnöke lett.

1982-ben egy nagy kanyar következett életem útján: családommal Kassára települtünk át. E rövid mondat mögött évekig tartó szorongás, a hatóságoktól való  félelem és megaláztatás van, valamint vívódás önmagunkkal: menni vagy maradni? Amikor azonban az ember úgy érzi, nemcsak lelkileg, de fizikai létében is veszélyeztetett, amikor mindenki mindenkire gyanakodva néz, és  ügyelni kell a szavaidra, mert nem tudni, ki figyeli a másikat, amikor nehézséget jelent a legalapvetőbb élelmiszerek beszerzése is – nos, akkor a szülőföld és a rokonok marasztaló szava egyre halványabban cseng. Ezt a nagy dilemmát talán Márai Sándor fogalmazta meg legtömörebben: Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy.

Be kell vallanom,  a felvidéki életet akkoriban olyan kicsit mikszáthosan , a jó palócok és  tót atyafiak bensőséges kapcsolatának képzeltem. Mondanom sem kell, a valóság egészen más volt, de ma is hálás vagyok a  kassai magyar közösségnek, akik nyitott szívvel és barátsággal fogadtak bennünket. A ma már Márai Sándor nevét viselő alapiskolában, majd később a kassai ipariskolában összesen 28 évet töltöttem a katedrán. Munkám során  tapasztalt kollégák segítettek  tanácsaikkal, és lehetőségem volt külföldi  továbbképzéseken    tökéletesíteni angol nyelvtudásomat is.

Ezalatt , a peresztrojka és a  bársonyos forradalom új korszakot hozott az iskolák életében is. Büszke vagyok rá, hogy 1989 decemberében jelen lehettem – alapító tagként – a Pedagógus Szövetség kassai alakuló ülésén. Aztán kormányok, miniszterek  jöttek-mentek, egyre-másra új programok, törvények születtek, de szeptemberben ugyanúgy megszólalt a csengő az iskolákban, mint azelőtt, és a pedagógusok továbbra is tették és teszik, amit tenniük kell. Vajon mi a titka, hogy a magyar iskolaügy túlélte a sok megpróbáltatást, amit egy évszázad történelmi viharai hoztak a magyarság számára? Talán Kazinczy Ferenc híres mondata lehet a válasz: Jót s jól – ebben áll a nagy titok! Ez az egyszerű igazság az, ami ma is előrevisz: értéket teremteni, alapos ismereteket adnia munka becsületére  nevelni a felnövekvő nemzedéket. A valóság azonban ennél sokkal bonyolultabb –  megváltozott a világ, és ma egy másfajta értékrend érvényesül az élet minden területén. A mai fiatalok már egy elektronikus galaxisba születtek, harsány, vibráló világban élnek, ahol új módszerekre, modern eszközökre és egy újfajta értékteremtésre van szükség: a lexikális tudás mellett fejleszteni a gondolkodás és kreativitás készségét. Ugyanakkor, aki ma a pedgógus pályát választaja, tisztában kell lennie azzal is, hogy küldetést teljesít. Legyen bármilyen a világ, nekünk az ismeretek mellett a lelkiismert törvényeit is tanítanunk kell. Olyan örök érvényű értékeket kell közvetítenünk, mint a család, a szülőföld,  az anyanyelv és a nemzet tisztelete. Bárhol is éljünk a világban, közös kincsünk, a magyar nyelv összetart bennünket.  Tapasztalataim alapján állíthatom – évekig magyar-angol szakos tanárként dolgoztam  – , hogy azok a diákok voltak legsikeresebbek az idegen nyelvek terén, akik helyesen, szabatosan beszéltek magyarul. Az idegennyelv-tudás ma már elengedhetetlen a továbbtanuláshoz, a karrier építéséhez. Az anyanyelv lelki örökségünk: a családot, az otthont, az érzelmi biztonságot jelenti – az anyanyelv maga az élet. Ha a gyermek a családban és az óvodában magyar népmeséken, mondókákon, népdalokon nő fel, úgy egy életre lelkébe vésődnek a csengő-bongó rímek, a szépen szóló dallamok. Később megismeri évezredes történelmünket és kultúránkat, ami a nemzethez való tartozás alapja. Sajnos azonban szembe kell néznünk azzal a szomorú ténnyel, hogy az anyaország határain túl élő magyarok  létszáma fokozatosan csökken, és ez értékvesztéssel jár az egész nemzet számára. Úgy, mint amikor a tó elsekélyesedik a partjainál, és azt a mély élővilága is megsínyli. Ne hagyjuk hát a templomot és az iskolát!, mert a hit és a tudás, a szellem ereje olyan közösséget teremt, amely  a megmaradást  jelenti  szülőfőldünkön.

Kedves kollégák! Tudom: pedagógusnak lenni sohasem volt, és ma sem nem könnyű dolog . A pedagógus mindig vet, de sohasem arat – állítja Takaró Mihály irodalomtörténész. Valóban, munkánk gyümölcse  évtizedek múlva érik be  – növendékeinkben. Az önbecsülésen túl, a társadalom erkölcsi és anyagi megbecsülése kell ahhoz, hogy a pedagógus ne  a nemzet napszámosa legyen, hanem lámpás,  amely másoknak világítva teljesíti küldetését.

Befejezésül  megköszönöm a PSz vezetőségének, hogy lehetőséget kaptam elmondani gondolataimat közös hívatásunkról. A pedagógusoknak és diákoknak  sikeres tanévet , a kárpátaljai magyaroknak pedig békét és biztonságot kívánok. Talán ejön az idő, amikor szülőföldünkön nem kisebbségre és többségre oszlik majd a társadalom, csak  emberek lesznek, akik kölcsönösen tisztelik  egymást, és akkor végre elmondhatjuk:

“… a harcot, melyet őseink vívtak,

békévé oldja az emlékezés.

Rendezni végre közös dolgainkat-

ez a mi munkánk, és nem is kevés!”  (József A.)