Előadás: “Szellemi építkezés értékeink mentén…” Duncsák Mária, nyugalmazott pedagógus
2017-09-04
Tanévnyitó ünnepi beszéd: Jókai Tibor elnök, SZMPSZ
2017-09-04
Minden elem

Tanévnyitó ünnepi beszéd: Orosz Ildikó elnök, KMPSZ

Orosz Ildikó - Fotó: Felvidék.ma

A Szlovákiai Magyar Iskolák és a Kárpátaljai Magyar Iskolák

Országos Tanévnyitó Ünnepsége

Nagyszelmenc,  2017. szeptember 2.

 Ünnepi köszöntő: Orosz Ildikó, elnök Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség

 

Tisztelt Államtitkár Úr, Kormánybiztos Úr, egyházi és világi méltóságok, kedves vendégeink, Kedves gyerekek, kollégák!

„Törvények még nem bontottak le falakat ember-ember között azt nekünk kell.”

Elek apó, Benedek Elek, fiának írt testamentumának üzenete aktuálisabb mint valaha, bármely korban lehetett a megszületése után.

A huszadik században sokszor húztak döntések, törvények falakat emberek és emberek közé. Azon a településen, ahol ma a két pedagógusszövetség közös tanévnyitóját tartja a legdrasztikusabb formában 1945- ben húztak falakat ember és ember közé. A politikai nagyhatalmak játékszerévé vált a vidék népe, amikor a térképen ötletszerűen indokolatlanul határt jelentő piros vonalat húztak, és határt építettek, ami a legszilárdabb és szélesebb fallal vetekedett, mert szögesdrótból építették elválasztva az évszázadok alatt egységként fejlődő falu két felét, a régiót, az ott élő embereket. Szögesdrótból épült fal került szomszédok, barátok, rokonok, testvérek, munkatársak, ismerősök, nagyszülők és unokák, jegyesek közé. A fal még a múlttól, volt szeretteinktől, az élők sorából eltávozottaktól is elválasztotta a rokonságot. Az ezen az oldalon rekedt településeket a fal elválasztotta az évszázadok alatt kialakult központtól, ahová tíz-tizenöt perc alatt eljuthattak a gimnáziumba, a szakiskolába, a kereskedelmi akadémiába azok a fiatalok, akiknek ez volt az álmuk. Az épített fal hirtelen lerombolta az álmokat, kizárta őket a túloldalon rekedt, megszokott világból.  Egyik napról a másikra elérhetetlen távolságra került a kórház, a cukrászda a színház, a korzó, a korona étterem, a mozik világa, a vadaspark, mely oly sok séta és randevú helye volt, az Ungvár környéki hegyek, ahol gombázni, túrázni, kirándulni lehet, a sok színes üzlet és a nagypiac, ahol az itt megtermelt árut eladhatták.  A fal másik oldalán hiányoztak a fiatalok az iskolapadokból, a városi forgatagból, a piacról a környéken megtermelt zöldség, gyümölcs, a házi túró és tejfel, amit az ungvári asszonyok megszokott falusi gazdasszonyuktól vártak, elmaradt a jövedelem, a kereskedelemben, az éttermekben cukrászdákban stb.

A fal mindkét oldalán sokáig reménykedtek a változásban, de nem mentek neki a határnak , mert az itt élők ezt nem tehették. útlevél, engedély kellett hozzá. Ha valaki mégis megakarta látogatni a rokonát és megszegte a tiltást, arra lőttek. Velük nem volt olyan toleráns a világ, mint napjainkban az engedélyek és vízumok nélkül vándorlókkal. Sokáig reménykedtek az itt élők, a fal mindkét oldalán, hogy lesz még változás, de erre túl sokat kellett várni, és akkor sem bomlott le a fal, csak rést nyitottak rajta, nem állt vissza a korábbi rend. Teltek az évtizedek és a fal beépült az emberek fejébe mindkét oldalon.

Az eleinte kitalált kreatív kapcsolattartás is egyre nehezebbé vált. Pedig ebben is nagyon jók vagyunk, mi magyarok, ha megszorítanak. Élénk fantáziával, kis csodákat tudunk kitalálni. Jöttek-mentek a levelek papírba csomagolt kavicsba, áttobva a szélső ház kertjébe, vitte az örömhírt születésről és házasságról, és a halálhírt rokonokról, barátokról, akikkel csak lélekben tudtak örülni, akiktől lélekben tudtak elbúcsúzni. De érkezett gyógyszer a papírra írt címmel, ahova az úttalan utakon és közlekedés nélkül el kellett juttatni. A címzett megkapta, és az így küldött üzenetek alapján hozományok cseréltek gazdát, rokonok, barátok, szerelmek hallhattak egymásról. Mindez soha nem pótolta a személyes kapcsolatot, a bálok a lakodalmak a keresztelők s a temetések testközeli, közösséget építő és formáló légkörét, hangulatát. A fal elvette tőlünk, ungiaktól a közös élmények lehetőségét. Nem csak az én családom meghatározó élménye az, hogy ötven méterről lettünk bemutatva nagyanyám testvérének, aki apácaként sokáig nem léphette át az ateista birodalom határát. Meghatározó élményem, hogy apám legkisebb unokatestvérének esküvőjén a határra jöttünk, hogy az ezen az oldalon rekedt rokonság is láthassa a menyasszonyt, akik között tolószékben ott volt a nagyapja is. Egy életre meghatározó tapasztalatként rögzült bennünk, amikor a lovas határőrkatona felszólított, hogy hagyjuk el a terepet, mert különben nem betiltja a lakodalmat.

A fal úgy beépült a fejekbe és a lelkekbe, hogy mire kicsit oldották a kemény tiltást és hosszú tortúra után útlevéllel felkereshették egymást az egymástól elszakított rokonok, már sok esetben csehszlovák, orosz és ukrán rokonokról beszéltek, holott se az egyik fele se a másik fele a családnak nem beszélt és nem tartotta magát sem csehnek vagy szlováknak sem ukránnak vagy orosznak, mind ungi magyarnak érezte magát, erre volt büszke.

Eltelt egy fél évszázad és már átjöhetünk, ha lassan is, bár minden emlékeztet a falra és a fejekben is még mindig ott áll szilárdan. Példa erre a közelmúlt történése. A kárpátaljai megyei tanácsban kezdeményeztük az ukrán külügynél, hogy a vízumkényszer eltörlése után, nyissanak meg minden falvakat összekötő utat, legyen mindenütt határátkelő, és a már megnyitottakat üzemeltessék éjjel nappal, ezzel segítsék a kapcsolattartást. Azt a hivatalos választ kaptuk, hogy a falvak, ahol egyébként mindkét oldalon magyarok élnek, nem szeretnék, mert féltik nyugalmukat, és mindezt közvéleménykutatással állapították meg. Egyrészt milyen cinikus a válasz, hiszen mikor a falvaink közé húzták a szögesdtrótból épített falakat nem tartottak közvéleménykutatást, senkit nem kérdeztek meg, hogy szeretné-e, nem érdekelt senkit, hogy megzavarja-e a lakosság nyugalmát, életét. Nem tudjuk leellenőrizni, hogy valóban felmérték most a lakosok véleményét vagy sem, azt sem hogy mennyire volt reprezentatív, de az eset bizonyítja, hogy a fal még mindig lebontásra vár.

Ma azért gyűltünk össze, hogy a különböző országokba, ilyen jelképes falak által szétválasztott testvérek fejébe és szívébe beépült falakból kiverjünk egy-egy téglát, hogy minél hamarabb leomoljon az. A magyar nemzet kormánya, a nemzetegyesítő alkotmányával ezt megtette, de ez csak törvény marad, ha mi magunk ezt el nem fogadjuk, ha a lelkünkben és szívünkben, agyainkban kialakított falakat nem bontjuk le, hogy ismét éltető vér áramoljon a leszakított és visszavart végtagokba.

Ma azért jöttünk össze, hogy a meghívón jelképeként látható, minket évszázadokon keresztül összekötött vastag kötél minden elszakadt szálát találjuk meg és kössük újra. Hogyan? Egyszerűen keressük meg az elszakadt szálat, vegyük fel a kapcsolatot a még élő rokonokkal, testvérekkel, unokatestvérekkel, mutassuk be egymásnak a másodunokatestvéreket, a távoli rokonokat. Ismét találjon egymásra ungi az ungival, és felejtsük el hogy a történelem fintorából az egyik felvidéki, a másik kárpátaljai külhoni magyar lett.

Legtöbbet ezért az egyházak, a települések vezetői, a civilek, az iskolák, azok vezetői, pedagógusai tehetik, tehetjük. Nem világra szóló nagy tettekkel lehet ezt elérni. Például ezt a folyamatot segítheti, ha az  osztályfőnök vagy történelem tanár által kijelölt házifeladat a családfák megrajzolása, hogy mindenki ismerje felmenőit, ha nem is heted íziglen, ahogy őseink nyilvántartották a rokonságot, de legalább néhány generációra visszatekintve. Tartsuk számon a határ mindkét oldalán lévő szellemi, épített és gazdasági örökségünket, hogy ne két ungmegyei értéktár és útikönyv legyen.  Fedezzük fel ezeket az értékeket osztálykiránduláson, biciklitúrán, tantestületi csapatépítésen. Vegyünk részt egymás rendezvényein, hívjuk meg egymást, a vetélkedőkre, fogjuk meg egymás kezét. És ez nem csak itt ungban történjen meg, hanem az elszakított beregben, ugocsa és szatmár között, vagy a kettészelt Máramarosban. Bontsuk le a falakat, amit az évtizedek közénk építettek gondolatban. Fogjuk meg egymás kezét, ettől erősebbek leszünk és segít abban, hogy mások is annak lássanak.

Találjuk meg azokat a kezeket melyeket meghfoghatunk, és véssük észbe Albert Camus szavait:

„Kezet csak megfogni szabad

Elveszíteni vétek, ellökni átok.

Egymásba simuló kezek

tartják össze az Eget és a világot.”