Manapság iskolában járni nem leányálom, sem a nebulónak, sem a szülőnek, sem a pedagógusnak. A diákoknak azért nem, mert az élet nem csak lexikális tudást kér számon, a szülőnek azért nem, mert a legjobbat akarja gyermeke számára, de semmi sem garantálja, hogy azt is kapja, a pedagógusnak, mert haladás, nyitottság, fejlődés nélkül nem tud megfelelni korunk kihívásainak. Nem lehet a múltban élni, amikor az idő szárnyal mellettünk, és mi 20-30 évvel maradunk le a modern kor mögött, és még mindig a hagyományok tiszteletét hangoztatjuk (ami fontos is), de a kihívások elől kitérünk. Nem a nevétől és múltjától válik egy iskola naggyá, hanem a benne tanító pedagógusok versenyszellemétől, a kihívások és megmérettetések akarásától. 2011. május 27-én a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége Komáromi Regionális Pedagógiai Központja és a Szlovákiai Protestáns Oktatási és Közművelődési Egyesület szervezésében került sor a Felvidéki Magyar Pedagógusok Házában egy, az egyénre tervezett tanulással és felzárkóztatással foglalkozó kiscsoportos továbbképzésre - 15 tagot számlált a résztvevők lelkes csapata, amely egyáltalán nem jelentett hátrányt. Így több idő jutott a kérdezésre, véleménynyilvánításra, hozzászólásokra és megértésre. Az előadó, Mandák Csaba közoktatási szakértő volt (Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete, Budapest), aki saját tapasztalatait, gondolatait, elképzeléseit osztotta meg velünk. Örömmel fogadtuk a való élet diktálta példákat, mert így lehetőségünk nyílt arra, hogy azokat összehasonlítsuk saját tapasztalatainkkal. Előadónktól útravalóul azt a tanácsot kaptuk, hogy ne féljünk mások lenni, járni a saját utunkat, mást és másképp csinálni mint a többi pedagógus - egyéni utakat bejárni keresve a megfelelő megoldásokat, technikákat, megközelítéseket.

De nézzük meg közelebbről, miről is szólt az a nap. Elsőként beszéljünk a kompetenciafejlesztésről, amely kb. 5 éve áll az iskolák életének középpontjában (Magyarországon 2006 óta beszélhetünk kompetencia alapú oktatásról, Szlovákiában ezt a 2008-as új közoktatási törvény írja elő) - ez alatt azt kell érteni, hogy minden tantárgynak és tanórának kompetencia alapúnak kellene lennie, de a valóságban ez közel sem így van. Ez nem csak uniós elvárás, hanem a mindennapi élet, a munkaerőpiac elvárása is egyaránt. A kulcskompetenciák fejlesztése azért is izgalmas dolog, mert a használható, a kritériumorientált tudásról szól, a készségek és az attitűd fejlesztéséről, a motiváció fontosságáról, nem az enciklopedikus tudást helyezi előtérbe. Ezt a fejlesztést csak úgy lehet biztosítani, ha felismerjük, hogy az oktatás szolgáltatás, az intézmény partnerei igényeket, elvárásokat támasztanak, amelyeket fel kell ismerni és ki kell elégíteni: "...a tanulásszervezést részben a műveltséggel kapcsolatos társadalmi célokhoz, részben a tanulóknak a tanulással kapcsolatos értékeihez, érdekeihez és érdeklődéseihez kell igazítani." (Báthory, 1992) Nekünk, az intézményben dolgozó pedagógusoknak, mint a szolgáltatást nyújtóknak nyitottaknak és befogadóknak kell lennünk, készeknek a folytonos változásra, és a változások, innovációk munkánkba való beépítésére; figyelembe kell vennünk "a tanulók egyéni sajátosságait és a köztük levő különbségeket" (lásd u. i.), ezzel is javítva a tanítási-tanulási folyamat sikerességét. A kompetencia nem más, mint készség, képesség, a tudásnak az a formája, amelyet természetes környezetben, életszerű tapasztalatok révén sajátítunk el. Hétköznapi nyelvre úgy fordíthatnánk le, mint az elméleti tudás gyakorlatban való használata. A legismertebb nemzetközi kompetenciamérés a PISA. A PISA feladatsorában matematikai, szövegértési és természettudományi kompetenciákat mérő feladatok, itemek találhatók. A háromévenkénti mérés célja nyomon követni az oktatási intézményekben folyó kompetencia alapú oktatás hatékonyságát, eredményességét, a tanulók fejlődését, ismereteik gyakorlati alkalmazását. A PISA mérés kiértékelését főleg a munkaerőpiac hasznosítja. Ebből eléggé átfogó képet kap a gazdaság a leendőbeli alkalmazottai képességeiről, készségeiről. Modern világunkban tehát nem a lexikális tudás a lényeg, hanem annak gyakorlati hasznosítása, mert a cégeknek, gyáraknak, különböző tudományos kutatásokat végző központoknak erre van szükségük. Ehhez szorosan kapcsolódó elvárás a szakma belső evolúciója, amely az EU és az OECD országok oktatáspolitikája prioritásaként jelenik meg. A PISA méréseken kimagasló teljesítményt Finnország ér el hosszú évek óta. Több ázsiai ország is szerepel az első tíz ország között. Szlovákia és Magyarország a középmezőnyben, azaz az OECD átlag körül helyezkedik el lassú javulási tendenciát mutatva. Az elmúlt tíz évben a lengyel csodáról beszélnek a szakemberek és elemzők. 2009-ben Lengyelország szövegértésből, a matematikai és a természettudományos kompetenciák terén az OECD átlag felett teljesített, feladván ezzel a leckét: hogyan is lehet tíz év alatt ennyit fejlődni? Északi szomszédunk első lépésként egységessé tette az oktatási rendszere kezdő szakaszát, amelyben minden tanuló ugyanazt tanulja (differenciáltan, képességekhez igazítva a követelményeket), ezzel esélyegyenlőséget teremtve mindenki számára az oktatási intézmények falai között. Humboldt, a nagy német filozófus azt állította, hogy a kétkezi munkásnak is, és a diplomásnak is kezdetként ugyanazt a mentális képzést kell biztosítani, mert ha nem, akkor az emberi méltóságuk sérül, és könnyen áldozatul eshetnek az értéktelenségnek. Talán Humbolt filozófiájában rejlik a lengyel csoda. Nálunk ez még a jövő kérdése, mert mi még mindig azzal akarjuk a szülőket és gyerekeket becsábítani iskoláinkba, hogy különböző profilokat hozunk létre, amelyek vagy működnek, vagy nem. Meglátásom szerint nem igazán jó a rendszer, mert ez inkább a szegregációt és a diákok közötti különbségeket mélyíti el, ahelyett, hogy egységesítene (nem uniformizálás az egységesítés!) és esélyegyenlőséget teremtene. A PISA vizsgálat eredményei azt mutatják, hogy az egyes oktatási rendszerek nemcsak a tanulók átlagos képességeiben különböznek, hanem abban is, hogy milyen mértékben képesek csökkenteni a szociális, kulturális és gazdasági háttérből eredő hátrányokat. Ennek értelmében logikus, hogy egy SNI-s gyermek, vagy tanulási problémákkal küszködő tanuló esetében csak még jobban elmélyülnek a különbségek, már csak azért is, mert nem csak az iskolák, de maguk a pedagógusok azok, akik megerősítik akarva akaratlanul a negatív diszkriminációt. Ez nem csupán a pedagógusok szakmai ismereteinek hiányára utal, hanem a rendszer hibáira is. Sok pedagógus nem fordul szakemberhez, még ha tehetné sem, mert fél, kiderülne róla, szakmai hiányosságokkal küzd e téren. A helyzetet bonyolítja, hogy ezzel nem maguknak ártanak, hanem a gyereknek, aki küszködik. Nincsenek gyógy- és fejlesztő pedagógusaink, akik segítenék a járatlan pedagógusok munkáját, nincsenek tárgyi feltételek, sok esetben maga az oktatási intézmény sem foglalkozik megfelelően a felmerülő problémával. Ha foglalkozik is, nem mindig segítő szándékkal, hogy a felmerülő problémákat kreatívan és a gyerek érdekében orvosolja. Nem ritka az sem, hogy a probléma figyelmen kívül marad, vagy csak látszólagos megoldások keresésében merül ki a tevékenység. Sok olyan iskola és pedagógus is van, amelyik/aki bagatellizálja az esélyegyenlőtlenség meglétét, holott ez minden iskolában látensen vagy nyíltan jelen van. A hátránykompenzálás nevelési intézményeinkben még nagyon gyerekcipőben jár. A gyerekek közötti különbségeket azzal is felerősítjük, hogy homogén (ugyanazon képességgel rendelkező) csoportokat hozunk létre heterogén (vegyes képességű gyerekek) csoportok helyett, azt mondván, így jobban biztosított a gyerek haladása. Biztosan helytálló ez a "hit"? A kilencvenes években nagy divatja volt a homogenizálásnak, de idővel sok-sok pszichológiai és pedagógiai kutatás bebizonyította, hogy a heterogén csoportokban az egyes diákok fejlődése szignifikánsabb, mint a homogén csoportokban lévőké. A magyarázat egyszerű: egészséges versenyszellem, a jobb képességű diák kitűnő motivációs erővel hat a gyengébb képességű diákra. Sőt, így természetes közegben fejlődik a tolerancia, elfogadás, egymás segítése, az együttes tanulás, a tanulócsoportok spontán kialakulása, a kezdeményezőképesség. Már csak ezért is megéri. A homogén csoportok negatív jelensége, hogy elhal a versenyszellem, nincs húzóerő, nincs motiváció. Egy homogén csoportban sokkal több dolga van egy pedagógusnak a napi "adrenalin" szinten tartásával, mint egy heterogén csoportban. Mindannyian egyéni tanulási stílussal rendelkezünk, amely olyan egyedi, mint az ujjlenyomatunk. A hatékony iskoláknak fel kell ezeket ismerniük, és ennek megfelelően kell működniük. Olyan osztályközösség nincs, mely homogén, a gyerekek tudását tekintve. Van, akinek egy tantárgy minden különösebb erőfeszítés nélkül teljesíthető maximális szinten, van viszont olyan, akinek ugyanez többszörös energia és időráfordítással sem sikerül. Agyunk nem tud odafigyelni mindenre. Az unalmas, kevésbé érdekes, az érzelmektől mentes órákra nem tudunk visszaemlékezni.

Bármilyen tárggyal vagy tárgyakkal is ismerkedjenek a tanulók, a jövő oktatási rendszerének próbáját az fogja jelenteni, hogy képes lesz-e a tanulókat a tanulás teljes élvezetével lázba hozni. A legjobb tanulási rendszer jellemzője, hogy élvezetes. Általában elmondhatjuk róla, arra ösztökélik a tanulót, hogy mind a nyolc intelligenciáját és minden érzékét latba vesse, hogy sokkal gyorsabban tanuljon a zene, a ritmus, a mondókák, a képek, az érzések, az érzelmek és a tevékenységek segítségével. Többnyire azok a tanulási technikák a legjobbak, amelyeket kisgyerekkorunkban használunk.

Az intelligencia és a kompetencia párosában az az izgalmas, hogy az iskola elő tudja-e hívni a kompetenciákat, tudja-e azokat fejleszteni. Gardner többszörös intelligenciafogalma segít a fejlesztésben:

    - verbális / nyelvi: mondd ki!
    - logikai / matematikai: számold ki!
    - vizuális / térbeli: rajzold le!
    - testi / kinesztéziás: táncold el!
    - zenei: énekeld el!
    - interperszonális (személyközi): szervezd meg!
    - intraperszonális (személyes): értékeld!
    - praktikus (gyakorlati): fedezd fel!

Az a kérdés, képesek-e és hajlandók-e a pedagógusok megváltoztatni saját attitűdjüket, túllépni a kompetencia alapú oktatás által megkérdőjelezett tantárgyak hatalmán és határain, az interdiszciplináris pedagógia híveivé válni, amely sokkal több munkát, felkészülést, tanulásszervezést igényel, vagy megmaradnak "az-ajtó-mögött-én-vagyok-az-úr" pedagógiai irányvonalnál. A XXI. század közoktatásában meglátásom szerint kikerülhetetlen a paradigmaváltás, ami a következőket jelenti: tanulóközpontú pedagógiai gyakorlat; differenciált módszertan; személyre szabott tanulási utak; önszabályozó stratégiák kialakítása; változatos tanulásszervezési megoldások; tevékenységre épülő tanulói szerepek; kooperatív technikák; megváltozott pedagógus-szerep (adaptáció); befogadó iskola (változásmenedzsment). Minden változás motorja a pedagógus. Nyitottságán, felkészültségén, problémaérzékenységén, elfogadásán múlik, sikerre vihető-e bármilyen változás, a közoktatás megújulása.

Délután az elméleti kitekintés után sokkal gyakorlatiasabb téma került előtérbe: a projektmódszer. A pedagógiai projekt során a célok a nevelési céloknak alárendeltek, tartalma a tanulócsoport érdeklődésének megfelelő. Eredménye a tanulók tudásában, képességében, attitűdjeiben, magatartásában mérhető.

A projekt célja az iskolán kívüli helyzet megismerésére vagy megváltoztatására vonatkozik. A projektoktatás kritériumai:

    1. A kiindulópont a tanulók problémafelvető kérdése legyen, a tervezés közösen történjen.
    2. A projekt megoldása a tevékenységen keresztül kapcsolódjon a valóságos helyzethez.
    3. Adjon módot individualizált és csoportmunkára.
    4. Kidolgozása összefüggő, hosszabb időtartamra nyúljon el.
    5. Interdiszciplinaritás jellemezze.
    6. A pedagógusok és a tanulók egyenrangú, ám különböző kompetenciákkal rendelkező partnerekként dolgozzanak együtt.
    7. A tanulók önállóan döntsenek és legyenek felelősek saját döntéseikért.
    8. A pedagógus szervező, segítő, tanácsadó legyen.
    9. A tanulók közötti kapcsolatok erősek, kommunikatívak legyenek.

A projekteken alapuló oktatásban a pedagógus, a diák és a szülő céljai egyezzenek meg, vagy legalábbis kerüljenek közel egymáshoz. Jellemzője a tartalmi komplexitás, azaz a projektoktatás tartalma lefedheti, kiegészítheti, elmélyítheti az előírt tananyagot, de nem is kell hozzá kapcsolódnia. A projektoktatás a nyílt oktatás klasszikus változata, mert szabad kutatási és önmegvalósítási teret biztosít a tanulónak, ami által a képességek széles skálája fejlődik. A projektoktatás egyéni vagy osztálykereti szervezésben is működik; mindenekelőtt az új tanulási környezet biztosítása a lényeg. A tanítási óra kereteit szétfeszíti, mert egy-egy projekt kidolgozása történhet, folytatódhat a napköziben, szakkörön, projektszakasz, témahét, projektnap formában. A tanulás-tanítás folyamatában a gyerekek önállóságán van a hangsúly, a pedagógus segít, tanácsot ad, a folyamat katalizátora. A megváltozott pedagógusi szerep mellett a pedagógus feladata a gyerekek megfigyelése; megismerheti az iskolában eddig ki nem derült tárgyi tudásukat, tapasztalatokat szerezhet önálló problémamegoldó képességeikről, egymáshoz való viszonyaikról, szervezési ügyességükről, fantáziájukról, kreativitásukról, feladatelkötelezettségükről, tehetségükről.

A tanulók egymás közötti viszonyai is alakulhatnak: figyelnek egymásra, erejüket összekovácsolja a közös munka, a közös problémamegoldás.

A megvalósítás lépései:

    A téma meghatározása
    A projektmunka tervezése
    A téma feldolgozása
    Az eredmények prezentálása
    A projektmunka eredményeinek értékelése.

A pedagógusnak tisztában kell lennie a demokrácia adta lehetőségekkel és a piacgazdaság követelményeivel. Tisztában kell lennie azzal, hogy az életen át tartó tanulás követelmény, az élet és a munka minőségét szolgálja. Az életen át tartó tanulás teszi lehetővé az Európai Unió tagállamai közötti társadalmi, gazdasági, oktatási kiegyenlítődést. Országunk közoktatása a tudás alapú társadalom és a tudásra épülő gazdaság követelményei szerint kell készítse fel a fiatalokat a munka világára. Ezen a szigorú piacon olyan kompetenciákkal kell rendelkezni, melyek garantálják a gyors váltást, az együttműködési készséget, a másik elfogadását, a toleranciát, az IKT felhasználását, a vállalkozói készségek megszerzését, a tanulási stratégiák egyéni útjainak kiépítését, a gondolkodás képességének fejlesztését, a hatékony anyanyelvi és idegen nyelvi kommunikációt. Gyermekeink jövője azon fog múlni, hogy mennyire képesek új koncepciókat megragadni, újabb és újabb döntéseket hozni, egész életükben folytatni a tanulást és együtt változni a változó körülményekkel a sikeres életvitel és boldogulás érdekében.

Konfuciusz gondolata összegzésül: "Tanulni és nem gondolkodni hiábavaló, gondolkodni és nem tanulni veszélyes."

Ádám Lilla