Szlovákiai Magyar Pedagógusok XX. Országos Találkozója

Rozsnyó, 2014. április 5-6.

A rendezvény fotóalbuma

Idén április 5-6-án került sor a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége szervezésében a Szlovákiai Magyar Pedagógusok XX. Országos Találkozójára, azaz - korábbi elnevezése alapján - a Czabán Samu Kulturális és Pedagógiai Napokra.

A rendezvénynek ebben az évben is Rozsnyó város adott otthont, mint azt már megszokhattuk az elmúlt 20 év alatt. Köszönettel tartozunk Rozsnyónak azért, hogy 20 éve helyet biztosít e ma már egész Közép-Kelet-Európában egyedülálló rangos eseménynek. Jubilál az a kis csapat is, amelyik évről évre biztosítja a konferencia gördülékeny lebonyolítását. 20 év óta Ádám Zita és Fodor Attila fejéből pattannak ki azok a gondolatok, ötletek, amelyek a konferencia tartalmává növik ki magukat. Tamás Erzsébet, a rozsnyói TV elnöke mindig meg tudja győzni a rozsnyói tagságból a kollégáit, hogy háttérmunkájukkal segítsék a résztvevőket, jó hangulatúvá tegyék az eseményt. Köszönet Nekik! Mert fontos!

Fontos ez az országos esemény, mert összetartó erő. Egy fórum, ahol Kelet találkozik a Nyugattal. Ahol eszmecserét lehet folytatni, ahol - igaz, csak pár órára - meg lehet váltani a világot. Egy összejövetel, ahol tanulni lehet egymástól, ahol fel lehet töltekezni. Ahol jól érezzük magunkat, mert ez is fontos. De meddig? Lesz-e utánpótlás? Lesznek-e fiatalok, akik tovább viszik a Czabán Samu Napok eszmeiségét, célkitűzéseit? Fiatalok, akik képesek lesznek szembenézni önmagukkal, egymással összefogni és nem egymás ellen hadakozni.

Az idei konferencia az elmúlt 20 év tevékenységét igyekezett összefoglalni, számot adni nemcsak a Rozsnyón történtekről, hanem a Szövetség munkájáról is, egyben utat is kívánt mutatni a jövőbe. Hogyan tovább Rozsnyó? Milyen pedagógusszövetségre lenne/van szükség?

A fenti kérdésre a választ csak úgy kapjuk meg, ha szembenézünk és elszámolunk a múlttal: jóval és rosszal egyaránt. Ádám Zita előadásában erre vállalkozott. A 20 év nagyon színes képet mutat. A felhalmozott tudás, az a sok szerteágazó információ, ötlet, javaslat, innováció, amit Rozsnyó kínált, és a lehetőség, hogy mindezt megvalósítsuk, valahol megfeneklett. A közoktatási konferencia témái mindig előremutatóak voltak, a legfrissebb, legújabb kutatások, eredmények köré épültek, mégsem láthatók, tapinthatók eredményei az iskoláinkban. Le kell(ene) vonni a következtetéseket, okulni belőlük és tovább kell(ene) lépni. Eljött a váltás, a megújulás ideje. "A változás akkor valósul meg, ha ismert a probléma, amelyen változtatni kell. Akkor kell elindulni az úton: megoldásokat keresni a probléma megszüntetésére. Az úton a legmerészebb dologra kell vállalkozni: kérdezni kell. A kérdezés: keresés. A válaszok: a tapasztalat, ami a szellemi gazdagság jele." - vallja az előadó. Kell-e jobb, igazabb útmutatás a jövő új generációjának, amely majd átveszi a stafétabotot a tapasztaltabbaktól? Aligha, csak merjünk vele élni, merjünk látni és álmodni. Merjük hinni, hogy a probléma: kihívás! Miloš Novák, a besztercebányai Módszertani Központ munkatársa, közoktatásunk elmúlt 20 évének sikereit és kudarcait tárta fel. Előadásába becsempészte a humort is, ami segített megemészteni a komor tényt, hogy a sok innovációt, előrelépést, a jó gyakorlatot, az előrehaladás szándékát, a tenni akarást beárnyékolják a mindenkori oktatási minisztérium sokszor ad hoc döntései. 1989 és '98 között fokozatosan jelent meg a centralizáció, a magyar tanítási nyelvű iskolák helyzetét az akkori vezetés igyekezett megnehezíteni és tudjuk, tárházuk kiapadhatatlana volt. Az 1998-as évvel beköszöntött az a tízéves korszak, amelyben az iskoláink az önkormányzatokhoz kerültek. Kerestük magunkat, az új utakat, az együttműködés új fajtáit, tanultunk, (át)alakultunk, fejlődtünk. 2008 óta viszont nincs megállás, mert olyan ütemben követik egymást az új törvények és rendeletek, hogy kimondhatjuk, ember legyen a talpán, aki kiigazodik rajtuk, és semmire sem kap a pedagógus kellő mennyiségű időt. De ne feledjük, előre kell nézni, a jövőt kell fürkészni és a szemünk előtt az a nemes cél lebegjen, hogy a legjobb tudásunk szerint kell cselekednünk gyermekeink, tanulóink, diákjaink érdekében.

Fodor Attila előadásában érintette azokat az eseményeket, amelyek végül a rozsnyói konferencia megszületéséhez vezettek, elemezte a közoktatásban 20 év alatt történt változásokat vagy éppen stagnálást. Felsorolta azokat a törvényi változásokat, amelyek pozitívan vagy negatívan hatottak munkánkra, felvázolta, hogy a "szlovákiai magyar oktatás" területén melyek azok a mérföldkövek, amelyeket érdemes számon tartani (az SZMPSZ megalakulása 1990, az első nyári egyetem Deákiban 1992, kihelyezett továbbképzések, Czabán Samu Pedagógiai és Kulturális Napok 1995…). Elemezte az autonóm iskola szükségességét, amelynek sajátossága, hogy meghatározhatja az oktatás tartalmát, a tantárgyak szerkezetét, megválaszthatja, milyen tankönyvekből tanít, vagy akár saját tankönyveket is szerkeszthet, kialakíthat önálló tanuló-értékelési rendszert stb. Mindezt a jobb eredmények elérése, a diákok fejlődése érdekében. De az autonómia a pedagógusok alkalmazásának szabadságában, a bérek meghatározásában, az oktatási intézmény költségvetésének megtervezésében és a források elosztásában is megjelenik. Tehát sok területen önállóan, szabadon dönthet az intézmény. Ez nem csak a múlt, de a jövő is, mert tanulmányok bizonyítják, hogy az ilyen oktatási-nevelési intézményben jobbak a diákok eredményei. A folyamatok kulcsszereplői a pedagógusok, de "szükséges lenne önkritikusan 'újradefiniálni' saját küldetésünket" már csak azért is, mert a szülők minőségi iskolát és minőségi oktatást várnak (el). Papp Z. Attila előadása a szlovákiai magyar iskolák PISA teljesítményéről szomorú képet vázolt fel: nem jól teljesítenek iskoláink. Elmondható a mérések és vizsgálatok tükrében, hogy egyik készségterületen sem előzzük meg a szlovák iskolákat. Sőt, némely területen szignifikánsan rosszabbul teljesítünk. Ez nem azt jelenti, hogy rossz pedagógusaink vannak. Azt is látnunk kell, hogy a diákság összetétele nagyban befolyásolhatja az eredményeket. Régóta köztudott, hogy a szociokulturális háttér, a szülők iskolai végzettsége nagyban meghatározza, milyen képességekkel és készségekkel rendelkezik egy gyermek, és azokat milyen mértékben tudja továbbfejleszteni önmaga vagy az iskola. Sokunknak nem tetszett az igazság, a kutatási eredmények ilyetén értelmezése. Jogos a felháborodásunk? Jogos akkor lenne, ha Rozsnyó 20 éves tudását szervesen beépítettük volna a mindennapi tanítási gyakorlatunkba. Akadályok a minőségi iskolához vezető úton - iskolaigazgató, gyakorló pedagógus, polgármester és főiskolai tanár beszélt a mindennapi problémákról. Ferencz Anna kritikusan szólt közös felelősségünkről: panaszkodni lehet, de a kérdés az, hogy megtettünk-e mindent lehetőségeink kiaknázása, a fejlesztések elindítása érdekében.

A pódiumbeszélgetés is a minőségi iskola megteremtésére kereste a válaszokat. A kultúrközpont előcsarnokában Tóth Sándor és Fábián Edit megnyitotta azt a kiállítást, amely a rozsnyói pedagógustalálkozók 20 évét örökítette meg képekben. Érdekes és egyben izgalmas volt végignézni a néhol már megsárgult képeket. Szívet melengető érzés volt: ahány kép, annyi emlék, annyi történet. A kiállítás hangulatát vitte tovább az ünnepi est filmmontázsa. Halk morajlás, sóhajok, mosoly, könnycsepp, bólogatás, évszámok, történelmi események, fordulópontok, feltoluló érzelmek, közben halkan elhangzik egy-egy név, a képkockákon felvillanók neve. És eltölt minket a büszkeség. Megcsináltuk!

Az ünnepi esten az idén is átadták az SZMPSZ-díjakat. A Felvidéki Magyar Pedagógus Díjat Szanyi Mária, galántai nyugalmazott pedagógus kapta. Életmű díjban Ziman Ágota, a feledi Szombathy Viktor MTNY Alapiskola igazgatója és Nánássy Ildikó komáromi zenepedagógus részesült. A tehetségekért végzett munkájáért Lacza Aranka és Berta Ilona kapott elismerést. További díjazottak voltak még: Gubík Mária, Gúgh Béla, Trencsik Katalin, Perjési Ágnes és Prékop Mária. A vasárnap délelőtt a jövő jegyében telt. Pék László felvázolta a szlovákiai magyar iskolák helyzetét, az iskolahálózat kiépítésének és megtartásának szükségességét. Vörös Mária előadásában ismert dolgokat mondott, a meglévő, de kiaknázatlan gyakorlatra mutatott rá. Előadásában a fejlesztések lehetőségeit vette számba, azokat a fejlesztéseket, amelyek már léteznek, de elhanyagoljuk őket, nem fektetünk nagyobb hangsúlyt rájuk, nem erősítjük meg évről évre, nem lesznek iskoláink nevelő-oktató tevékenységének szerves részei. Szükség van fejlesztésre, mert megmaradásunk a tét. Nemcsak a szlovák tannyelvű iskolákkal vagyunk versenyben, hanem egymással is. Kész recept nincs, mert azt magának az iskolának, a vezetésnek kell kitalálnia a tanári karral együtt úgy, hogy megvizsgálják az igényeket, az elvárásokat, az iskola adottságait, és ebből terveznek. Nem csinálni semmit nem lehet, mert az lemaradáshoz vezet, és aki lemarad, az menthetetlenül el is tűnik a mai világban. Nemcsak a világ változik, hanem a tudás is, és nekünk lépést kell tartanunk a kihívásokkal és válaszokat is kell rájuk adnunk. Hangsúlyozta, hogy a fejlesztések elindításához és támogatásához haladó szellemű, nyitott vezetés kell. Kiemelte a legismertebb helyzetfeltáró módszert,´a SWOT analízist, mely tökéletes kiindulópontot jelenthet a változtatások elindításához, ha komolyan és önámítás nélkül csinálja azt meg egy-egy oktatási intézmény, és a feltárásba bevonja a partnereket is (tanuló, szülő, fenntartó, közösség), mert nélkülük boldogulni, előre lépni nehéz. Egymást szolgáljuk, segítjük és egymásra támaszkodunk - a partnerek közös célja, hogy egy közösségnek minőségi iskolája legyen.

A. Szabó László zárásként szembesítette a jelenlévőket azzal, hogy nem létezik szlovákiai magyar oktatásügy, nem maguk az érintettek igazgatják azt. Kihangsúlyozta az autonóm iskola szükségességét, amely kötelezettséget és nagy felelősséget ró a fenntartókra, iskolavezetőkre és magukra a közösségekre is. Ma az önigazgatás intézményi szinten megvalósítható, de nemzetiségi szinten jelenleg elképzelhetetlen.

Közgyűlés előtt címmel Lendvay Tibor és Hanesz Angelika mondták el elvárásaikat a megújulásra váró Pedagógusszövetség jövőbeli munkájával kapcsolatban. Tamás Erszébet zárszava után a konferencia, a 20 éves gyakorlatnak megfelelően Czabán Samu szobrának megkoszorúzásával ért véget.

Sikeres volt-e a tükörtartás? A jövő majd megmutatja. A feladat, amely mindannyiunkra vár az, hogy a fiatalok bevonásával elkezdődjön egy újfajta gondolkodás, tervezés és feladatvállalás, amiben részt kér minden generáció. A tét a szlovákiai magyar minőségi iskola.

(Ádám Lilla írása)