Szlovákiai Magyar Pedagógusok X. Országos Találkozója

Részletek a pódiumbeszélgetésen elhangzottakból

A beszélgetés vezetői: Ádám Zita és Fodor Attila, résztvevői: Karol Korintuš, OM /Pozsony/, Hlavács Mária, középiskolai tanár /Kassa/, Horváth H. Attila, egyetemi docens /Veszprém/, Deák László, tanfelügyelő, A. Szabó László, OM /Pozsony/, Vörös Mária, iskolaigazgató /Komárom/, Tóth Gábor, egyetemi hallgató, Vankó Terézia, óvodaigazgató /Deáki/, Csík Zoltán, Comenius PI.

A. Szabó L.: Engem meglepett a pódiumbeszélgetés címe. Hogy megfelelő tudást ad-e az iskola. Ez egy eldöntendő kérdés. Igennel vagy nemmel kellene válaszolni rá. Attól tartok, hogy nem lehet így válaszolni, azért sem, mert bele kellene merülni abba is, hogy mi az a tudás, mi a megfelelo tudás, mi az, hogy ad, és mi az, hogy iskola. Ezekrol külön pódiumbeszélgetéseket lehetne szervezni. Annyit szeretnék mondani, hogy a mi szekciónkban tegnap is szó volt a szakmai feladatokról és az oktatáspolitikai kérdésekről. Tehát először is egy jó rendszert kell kialakítani. Ahhoz, hogy a rendszer jó legyen, megfelelo szakmai szabályozó eszközöket kell bevezetni. Megfelelő értékelési rendszer, jó tantervek, jó programok kellenek. Ahhoz, hogy jó legyen a rendszer, jó célokat kell kituzni. A célok kituzésébe be kell vonni minden érintettet. Társadalmi kontrollt kell biztosítani. Meg kell szólítani a munkáltatókat, a szülőket, a kutatókat, mindenkit, aki hozzá tud tenni valamit ahhoz, hogy a célt helyesen jelöljük ki. A rendszer elemeit kell úgy alakítani, hogy kompatibilis, egységes legyen, és használható tudást adjon.

Hlavács M.: Szoktam a gyerekeknek olyan feladatokat is adni, hogy újságból olvassanak el egy-egy cikket. Az a hír járja rólam, hogy nekem nem elég csak felmondani a szöveget, nekem meg is kell magyarázni. Én meg akarom a gyereket tanítani arra is, hogy tudjon szerepelni. Ez egy külön probléma, nem tudnak szerepelni, nem tudnak fellépni. Arra is szeretném megtanítani őket, hogy ne olvassák a szöveget, hanem mondják el szóban, és kommentálják is. Az a tapasztalatom, hogy azzal küszködünk, hogy a gyerek a maga választott újságcikkéhez nem tud hozzzáfuzni 3 mondatot. Pedig át kell látnia a világot, mert ha leérettségizik, tudnia kellene, hogy merre induljon. Titkárnői állást keressen-e magának, vagy inkább menedzseriskolába jelentkezzen.

Deák L.: A tanfelügyelő nem a pedagógust értékeli, hanem azt, hogy az adott tantárgyat hogyan tanítják. Előfordulhat, hogy egy iskolában csak egy matematikus van, s akkor tulajdonképpen az ellenőrzés csak őt érinti. De nem ez a cél. A pedagógus értékelése az iskola igazgatójának a dolga. De nem 3 hospitáció alapján. Felvetődik a kérdés: vajon az ellenőrzés az iskolákban mennyire működik?

Andruska Cs.: Belekerültünk egy olyan helyzetbe, hogy az iskolaigazgató mindent csinál, csak nem ellenőriz. Megpróbálom én is megszervezni a helyettessel és a módszertani csoportok vezetoivel az ellenőrzési mechanizmust, de úgy gondolom, erre sokkal több idot kellene szánnunk. Sajnos, a mai iskolában az igazgató a legkevesebb időt a pedagógiai nevelő munkára és az ellenőrzésre tudja szánni. Ez elég siralmas, de tény.

Vörös M.: Mire van szüksége egy mai gyereknek? Elsosorban kapaszkodóra, támaszra, biztonságra. Jönnek az iskolába, és az odahaza történteket nincsen kivel megbeszélniük. Az a véleményem, hogy rettenesen fontos lenne, hogy a gyerekekkel beszélgessünk. Biztos támasznak kellene lennünk számunkra ebben a mai világban. Ha ebben nem tudunk segíteni, akkor nem tudunk továbblépni a tanulás, az oktatás terén sem. Az iskola a gyerekért van. Ezt mindenkinek, aki pedagógus akar lenni, tudatosítania kellene.
A szekcióban elhangzott, hogy egyedül nem megy, csak csapatban, csak együttműködve. Lenne egy kérésünk is. Megfogalmazódott, hogy nagyon sok a hátrányos helyzetű gyerek. Komplex nevelésükre nem vagyunk felkészülve, nem tudunk velük mit kezdeni. Ehhez kérünk segítséget a minisztériumtól. Velük speciálisan kell foglalkozni, s ezt szeretnénk megtanulni.

Vankó T.: Horváth Attila említette: az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes... Hadd mondjam azt, hogy az óvónők tudják, mit érdemes. A programkészítők nem tudják. Jók a mi óvodáink, a legjobb minőségi humánszolgáltatások egyike. Mégis, amikor tanfelügyelet jön hozzánk, úgy néznek ránk, mint valami segédmunkásra. Pedig mi tudjuk, hogy a gyereknek a játék a legfontosabb tevékenysége, abban tanul meg mindent. Az egyetlen központilag kiadott program mindent aprólékosan leír, szájbarágóan. Mindaddig, amíg az óvónők nem mernek innoválni, s várják, hogy felülrol jöjjön az utasítás, addig a gyerekeinknek nem azt fogjuk tanítani, amit egy gyerekközpontú óvodában kell, addig nem lesz minőségi változás az óvodában. Szerencsére a mi óvónőink közül sok nem ilyen, főleg azok nem, akik minden továbbképzésen ott vannak, és figyelik a magyarországi törekvéseket. Nálunk is be kellene vezetni a helyi programok készítését. De azért ma is lehet innoválni, a szakirodalom ismer olyat, hogy spontán innováció. A programok nálunk engedélyhez kötöttek, mégis az volt tegnap az ajánlás a szekciónkban, hogy próbálkozzanak az óvónok.

Horváth A.: Többféle minőségmeghatározás is előkerült, ami fontos, hogy mi mindenre tudunk figyelni. Az előadásomban felvetettem a képességnek megfelelő képzés problémáját. Látjuk, hogy azok a gyerekek, akik előttünk vannak, életkorban, mentálisan eltérve egymástól, milyen képességekkel rendelkeznek. Kinek van nagyon jó humorérzéke, ki nagyon jó szervezo, kinek van megfelelo önbizalma, amivel meg tudja ítélni, hogy egy vállalkozásba belevágjon. Ki tud csapatot szervezni maga köré. Olyan értékek ezek, amelyeket a munkaeropiac jól jutalmaz, de - sajnos - nálunk nem kerülnek előtérbe.

Korintuš K.: Gyakran emlegetjük, hogy az iskola egy intézmény, ahol a gyereket az életre készítjük fel. De az iskola már maga az élet. A jó iskola az, ahol jól érzi magát a gyerek.

Csík Z.: Néhány nappal ezelőtt a rádióban elhangzott az a friss antropológiai felfedezésről szóló beszámoló, amely szerint az embert a rágószerveinek visszafejlődése tette alkalmassá a gondolkodásra, mivel nagyobb hely keletkezett az agy növekedésére a koponyában.
Amikor az innováció és a fejlesztés lehetőségeiről gondolkodva feltettem magamnak a kérdést, hogy mi fejleszthető tulajdonképpen magunkban és a környezetünkben - megfordítva a kérdést -, úgy találtam, csak ez az egyetlen dolog lehet az, ami nem fejleszthető: a koponyánk térfogata.
Szlovákiában az állami tanfelügyeleti szerveknek a rendszerváltás óta változatlan működése és kommunikációja következtében az oktatás-nevelés egésze még mindig úgy értelmezhető a pedagógusok számára, hogy továbbra sem szabad szabadon változtatni, innoválni, fejleszteni.
Minden rossz tapasztalat ellenére a szlovákiai magyar iskolákban is történnek fejlesztések, amelyekről érdemes beszélni. Ilyen volt a NYIK-program adaptációja is, a Nagymácsédi MTNY Alapiskola honismereti tárgyú fejlesztése, a bátorkeszi-búcsi iskola írás-olvasást segítő fejlesztése. Ilyen a CED-program, amely a Comenius PI gondozásába tartozik, és az idén lett a minisztérium által akkreditálva. És még sorolhatnám.
Amikor nyelvről, irodalomról beszélünk, látni kell, hogy a gyermek a valósággal szembesülve nem az élet egyetlen szeletével találkozik, hanem az egésszel, a nyelv, az irodalom egészével, az élet komplexitásával. Ebből kell megtanítanunk válogatni, választani, erre kell őt felkészítenünk úgy, hogy kiteljesedésében ne korlátozzuk, hanem támaszt adjunk hozzá.