Szomorú szívvel, mély fájdalommal emlékezünk Dolník Erzsébetre (1940. 5.13. – 2021.4.12.)

A kezdet és a vég nélküli Idő országútján az emberi élet körforgása a születés és az elmúlás természeti ciklusát követi. Végtelen öröm az új élet, mert a kiteljesedés, a megvalósulás ígéretét hozza el, mélységes bánat és szomorúság az elmúlás, mert veszteségünket tetézi.

De az elmúlás maga az élet, nem semmisíti azt meg, csak átváltoztatja, csak átmenet a másik oldalra. „Élet és halál egy – mondja Márai Sándor -, ahogyan egy a folyó és a tenger is”.

A halál nem félelmetes, hanem megváltó, amivel mindnyájan tartozunk.  Mégis, amikor megjelenik és a szeretett anya, a nagyrabecsült barát  befejezi földi pályafutását, a veszteség érzése lesz úrrá rajtunk.

Dolník Erzsébet tanár, barát

tartalmas, a felvidéki magyar közösségért végzett önzetlen és odaadó munkája feledhetetlenné teszi őt számunkra.

A törékeny testben vas akarat, elszánt harciasság, küzdeni akarás, töretlen kitartás, jóság és szelídség lakozott. Példa ő mindannyiunk számára, a munkás és tartalmas élet példája. Teljes és értelmes életet élt, sok-sok évtizedet szentelt a felvidéki magyar közösség boldogulása érdekében. Tanárként példakép volt, tisztelet övezte életének minden egyes állomását. 

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége meghatározó tagjaként, alelnökeként a kisebbségi érdekekért történő bátor kiállása erősítette, mert lelke hatalmas akarattal bírt.

Erre emlékezünk, amikor  Dolník Erzsébet porhüvelye felett elmorzsoljuk bánatos könnyeinket, elmondjuk a bűneinktől megváltó imánkat és útjára bocsátjuk drága halottunkat, barátunkat, társunkat emberi örömeinkben és bánatainkban. Osztozunk a család mérhetetlen fájdalmában, de vigaszt is nyerünk, mert az örök hazában mindannyian találkozunk majd.

Kedves Erzsike, nyugodj békében, legyen neked könnyű a föld, mely féltőn föléd borul. Emléked bennünk megmarad.